Van egy hivatalos történet arról, hogy mikor lettem vezető. Az a nap, amikor kiírták a nevem, meg volt a taps, meg a fénykép.
És van az igazi.
Hajnali fél kettő
Az egyik partnerem hívott. Három hónapja dolgozott, és éppen az ötödik visszautasítást kapta egy héten belül — köztük az édesanyjától.
Nem sírt. Csak nagyon halkan beszélt, és a mondatai közt hosszú csendek voltak.
Az első ösztönöm az volt, hogy megoldjam. Tudtam a választ: van rá technika, van rá munkafolyamat, van rá tudásbázis cikk. Már formálódott a fejemben a három lépés, amit el fogok neki mondani.
És akkor nem mondtam el.
Amit helyette csináltam
Megkérdeztem: "Most mit érzel?"
Aztán vártam. Negyven másodpercig nem szólt egyikünk sem. Életem leghosszabb negyven másodperce volt.
Aztán elkezdett beszélni. Nem a visszautasításról — hanem arról, hogy fél attól, hogy a családja szerint bolondot csinál magából.
Ez volt a valódi probléma
A technika, amit el akartam mondani, a visszautasításra lett volna válasz. De nem az volt a baja. A visszautasítás csak a felszín volt.
Ha elmondom a három lépést, megoldom a rossz problémát, ő pedig még jobban egyedül érzi magát — mert azt éli meg, hogy nem is hallottam meg.
Amit azóta másképp csinálok
És a partner?
Ma vezetőként dolgozik, saját csapata van. Nemrég mesélte, hogy éjjel felhívta valaki a saját csapatából.
"Tudod, mit csináltam?" — kérdezte. "Semmit. Csak vártam."
Ekkor tudtam, hogy tényleg vezető lettem. Nem akkor, amikor kiírták a nevem — hanem amikor az, amit átadtam, továbbment nélkülem.